Csehov: Három nővér

Mi lett volna, ha...?

Olyan jó lenne, ha...

Csehov: Három nővér

Az ember rengetegszer teszi fel a kérdést: mi lett volna, ha? Ha ezt máshogy csináltam volna, ha elmentem volna, ha máshogy döntöttem volna, ha mást mondtam volna. Ezek a kérdések mind a múltra fókuszálnak. Arra, ami már megtörtént, amit nem lehet visszafordítani, így teljességgel felesleges és csak önmarcangolás feltenni őket. A másik tipikus népnyavalygás: az olyan jó lenne, ha: gazdag lennék, ide utaznék, oda mennék, ezt megvehetném, ez történne, az lenne a mostani helyett. De míg az emberek vagy a múltban ragadnak le, vagy a még be sem következetten rágódnak, elfelejtenek a jelenben élni. Lustaságból, vagy félelmből nem mernek tenni. Kijavítani a múltban történteket, vagy tenni a jövőért, esetleg teljes valójában megélni a jelent, a pillanatot. Carpe diem. Ez a mondat az, ami a mi három drága nővérünk fantasztikus tudásából, műveltségéből valahogy kimaradt.

Olga, Mása, Irina három fiatal, szép és okos nő vagyonnal és rengeteg lehetőséggel. Mondhatni minden adott, ami egy mai modern nőnek kell. Ők mégis elégedetlenek. Minden vágyuk, hogy Moszkvába költözhessenek, ez mégsem sikerül, pedig ez az álom nevetségesen elérhető. Ha épp nem azon szomorkodnak, mennyire rossz, hogy minden lehetőségük meg van a változásra, és álmaik elérésére, akkor halott apjuk hiányára összpontosítanak, vagy épp arra, hogy bátyjuk felesége, Natasa, zöld övet mert felvenni.

A történetben végigvonuló poshadtság, önsajnálat és cselekménytelenség szatírává változtatja a művet. Az olvasó a mű végére ott tart, hogy az interneten keres palotát a Prozorov család számára. És persze elgondolkodhat azon is, vajon mi okozza ezt a cselekvésképtelenséget, miért megvalósíthatatlanok mégis az elérhetőnek tűnő álmok, mi gátolja a nővéreket abban, hogy elérjék, amire vágynak?

Ami nekem még külön humoros volt, az a nővérek érzelmi ingadozásai, és a többi testvér vigasztalása. Egyszerűen ennyi hamis cselekedet, összevissza-beszélés, a másik buzdítása az ok nélküli sírásra, szomorkodásra példa nélküli.

Ami viszont felháborító, az a szerelem meggyalázása. A viszonyok ebben a műben valami undorítóak voltak. Rossz a házaséleted? Csald meg a hitvesed egy alkalmi nővel – aki szintén házas – úgyis pár hónap múlva elmész a többi katonával. Azt akarod, hogy feleségül vegyenek? Menj hozzá ahhoz, akire épp csukott szemmel ráböksz, de éreztesd vele, hogy nem szereted, mégis hívd ezt szerelemnek. Persze ezután hagyjon hidegen az, hogy párbajban lelövik a kert végében, és sétálj el csak úgy.

Ejtsünk szót Natasáról... Életemben először szerettem legjobban (úgy mondanám esetleg kizárólag) a leggonoszabb embert egy műben. Tele van rosszindulattal, parancsolgató, kihasználja helyzetét, de legalább ez valóban ő. Hamisítatlan kőbunkó, paraszt dög. De cselekszik. Vannak érzései, ha nem is a legjobbak, de legalább léteznek és valódiak. Tesz azért, amit el akar érni, akár gátlástalanul is. Persze a nővérek erre csak annyit reagálnak, hogy irgum-burgum vaskalap, majd egymás mellett elbeszélve, a felhőkhöz szólva, elkezdenek filozofálni fantasztikusan mély dolgokról, csodálatos barokk körmondatokban.

A szereplők múltjáról, jövöjéről nem derül ki sok minden, de azért folyton csak erről van szó. A mű atmoszférája egy időn túl idegessé teszi az embert, de valahogy mégsem lehet a könyvet letenni. Talán az érzelmek teljes hiánya, az üres fecsegések, a nevetségesen kihasználatlan lehetőségek miatt, a dráma egy felhőt alkot, ami csak lebeg, lebeg, de még csak esőt kiadni is képtelen magából.

Ivanov Anna (11. B.)