Holdfény királyság

2013.04.09 19:55
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A Holdfény királyság két tizenkét éves gyerek szerelmét írja le, akik elszöknek otthonról, hogy nevelőiktől távol együtt lehessenek úgy, hogy senki sem szól életükbe.
De az idilljük nem működhet a végtelenségig: üldözők egész hada kutatja át értük a film helyszínéül szolgáló teljes szigetet. Az üldözés során megismerjük a két szerelmes valamennyi hozzátartozóját, akik - hasonlóan az üldözöttekhez - kénytelenek szembesülni saját tehetetlenségükkel és mindnek magába kell néznie.
Wes Anderson filmjének minden szereplője identitászavaros: nem tudják honnan jöttek, nem tudják hová tartanak; csúnya szóval élve "szerencsétlenkednek" az első perctől az utolsóig (különösen a felnőttek, akik a filmben kevésbé érettek a gyermekeknél).
Érdemes megemlíteni az Edward Norton és Bruce Willis által zseniálisan megformált karaktereket.
A tehetetlenségüket ugyan komikusan, de legtávolabbról sem megvetően ábrázolja a rendező, hanem végtelen empátiával és tapintattal.
Felemelő látni, hogy a direktor el tudja fogadni ezeket az embereket minden hibájukkal együtt; képes szeretni őket. El tudja hitetni a nézővel azt, hogy ez a fajta szeretet teljesen normális - mi is ugyanennyire szerethetők, értékesek vagyunk bármennyire is úgy tűnik, hogy folyton csak kiúttalan az életünk és "szerencsétlenkedünk".
Úgy gondolom, manapság nagyon ritka efféle életigenlést tapasztalni a művészetekben, emiatt is nagyon különleges és jó film a Holdfény királyság.
 
Kungl Zsigmond (10. A)