IV. Fehérvári Versünnep - Kamerák kereszttüzében

Idén negyedik alkalommal rendezték meg Fehérváron a versünnepet. Amikor megtudtam, hogy jelentkeznem „kell”, akkor nem voltam túl boldog, mert a tavalyi próbálkozásunk kudarcba fulladt, mivel elég nagyszabású a verseny, és a versmondáson kívül sok más kötelezettséggel is jár a részvétel. Már a jelentkezési lap is ijesztőnek tűnt, ugyanis az adataimon kívül fényképet kellett csatolnom, és mindenféle feltételeket kellett elfogadnia a szüleimnek (pl.: ”Nyilatkozó hozzájárul és engedélyezi, hogy a Szervező a Versenyző személyes adatait a Verseny befejezésétől számított egy évig kezelje és felhasználja annak érdekében, hogy azokat a következő évi Verseny promóciójában használja, illetve a következő évi Versenyről és annak promóciós eseményeiről a Versenyzőt tájékoztassa.”).

Ehhez mérten „hatalmas” lelkesedéssel kezdtem neki a verstanulásnak, az egyetlen örömet az jelentette, hogy egy olyan verset mondhattam, amit már ismertem, más versenyeken is mondtam, és szerettem is (Wass Albert: Üzenet haza).

A verseny két részből állt: először részt kellett venni egy elődöntőn, ahonnan a versenykiírás szerint 12 9-13. osztályos diák jut tovább a döntőbe.

Az elődöntőt két részletben rendezték meg, összesen 42 induló volt. Schmotzer Kristóffal, Iványi-Szabó Rita tanárnővel és anyukámmal indultunk el február 23-án Székesfehérvárra. Megérkezésünkkor ajándékkal fogadtak, Szent István Emlékévére emlékeztető tollat és jegyzettömböt kaptunk. Elmondták, hogy egy kis helyiségben kell várnunk a sorra kerülésünkre, mindig szólnak, hogy ki következik éppen, versmondás, a zsűri értékelése, esetleg interjú. És mindez azért izgalmas, mert közben vakuk villannak, és forognak a kamerák. De persze senki nem izgult, hiszen ki ne lenne hozzászokva a fotósok, és a TV stáb jelenlétéhez J. Mivel szerencsés típus vagyok, a végére kerültem, és a kis, várakozásra kijelölt helyen csak pár alkalommal akartam elájulni az izgalomtól. Néhány óra elteltével jött egy bácsi, és mondta, hogy induljak el fölfelé. Kedves volt, biztatott, így mikor beléptem A TEREMBE, már egészen nyugodt voltam. A versmondás közben is csak csökkent az izgalmam, mert úgy tűnt, hogy a hallgatóságnak tetszik, amit és ahogy mondok. A zsűri értékelését egy számomra hihetetlen taps előzte meg, és a „szakmabeliek” (Kubik Anna, Szalay Marianna, Varga Sándor, Bobory Zoltán, Tóth Tamás – a zsűri) szavai közben is folyton mosolyogtam, mert nagyon szép dolgokat mondtak, olyan visszaigazolásokat kaptam, amikre már régóta vágytam, és úgy tűnt, hogy a verssel azt sikerült átadnom, amit szerettem volna.

Ilyen élményekkel indultunk haza, és már alig vártam, hogy két nappal később kiderüljön az eredmény. A sors iróniája, hogy pont matekórán tudtam meg, hogy továbbjutottam…

…és rajtam kívül még 12 ember, ugyanis annyira erősnek tartotta a zsűri a mezőnyt, hogy 13 embert juttatott tovább. A döntőre újabb verssel kellett készülnünk, megadtak kb. 20 művet, amiből választhattunk. Ezzel nem könnyítették meg a dolgunkat, nem voltak túl jók a megadott versek, így többen döntöttünk ugyanazon versek mellett (a 20 lehetőségből mindössze 6-7 volt kihasználva).

Március 5-én újra utaztunk Fehérvárra, hogy megismerhessem a mentoromat, aki a döntőre való felkészülésben segített. Láposi Rékát sorsolták mellém, a fehérvári Vörösmarty Színház művészeti titkárát. Az ismerkedés a Vörösmarty Színházban zajlott, ahol kaptunk némi eligazítást az elkövetkező hetekre, valamint csoport- és mentor+versenyző képek készültek.

Réka nagyon kedves volt, sajnos csak egyszer tudtunk találkozni a verseny előtti héten, de rengeteget segített, sok technikai dolgot tanított. A közös próbánkra is érkeztek a Fehérvár TV-től, felvették a gyakorlás pillanatait, és mindkettőnkkel készíttek interjút.

A verseny hetének közepén az összes versenyzőt meghívták egy vacsorára, amelyen részt vett Székesfehérvár polgármestere, a szervezők közül sokan, valamint a zsűri több tagja is. A 13 ellenfelemből a vacsora során öt embert közelebbről is megismertem, közös érdeklődési körünk miatt rengeteg dologról tudtunk beszélgetni, sokat nevettünk, és az este végén úgy váltunk el, hogy mindegy ki nyeri meg a versenyt, mi nagyon örülünk, hogy megismerhettük egymást, és ennyivel már mindenképp többek lettünk ennek az egésznek köszönhetően.

Március 23. volt a döntő napja. Úgy érzem, hogy addigra a tőlem telhető legtöbbet kihoztam Bódás János A mennybe ment Jézushoz c. verséből. Szabó Rita tanárnő, a mentorom, és mindenki, aki meghallgatta a verset a felkészülésem alatt, sok tanácsot adott, ezzel segítve a munkát.

A döntő kezdete előtt fél órával kellett megérkeznünk a Szent István Művelődési Házba. Színpadbejárás, ki? hova? mikor? megy, itt meghajol, ott interjút ad – ilyen dolgok megbeszélésével telt a kezdést megelőző rövid idő. Az elődöntőhöz hasonlóan ismét a végére sorsoltak, volt időm jól megfigyelni, hogy mit kell csinálni.

Először minden versenyző bement a terembe, és egy rövid bemutatás mellett meghajolt. Majd kezdetét vette a verseny: felkonferálás, versmondás, a zsűri értékelése, majd rohanás vissza a pihenőszobába – ahol a többiek várakoztak – és egy gyors interjú – ez volt a verseny menete. Gyorsan telt az idő a pihenőszobában, egy kis TV-n keresztül nézhettük a többieket, ahogy kint szerepelnek, és olyan gyorsan sorra kerültem, hogy nem volt sok időm idegeskedni. A verset az elképzelésemnek megfelelően mondtam el, és a zsűri kedves dolgokat mondott, így jókedvűen mentem hátra az interjú miatt.

Miután mindenki elmondta a verset, a zsűri elment tanácskozni, és ezalatt a színpad mellett egy vetítőn megtekinthettük a „werkfilmeket”, amiket a próbán készült videókból vágtak össze. Eközben volt lehetőségünk beszélgetni a „szurkolóinkkal”, kaptunk pár megnyugtató szót.

Az eredményhirdetés előtt beszédeket hallhattunk, majd elkezdődött a nap legizgalmasabb része. A zsűri rengetegszer elmondta, hogy mennyire nehéz dolguk volt, mindenkit megszerettek és elismernek.

A versenyt egy olyan lány nyerte meg, akit az együtt eltöltött rövid idő után bátran besorolhatok a barátaim közé, így örültem a sikerének, és ugyan helyezést nem sikerült elérnem idén, őszintén mondhatom, hogy így is nagyon sokat nyertem: elsősorban természetesen tapasztalatokat szereztem, sok-sok pozitív élménnyel, baráttal gazdagodtam, példaértékű embereket ismertem meg, és bekerültem egy nem mindennapi közegbe, helyzetbe. Sokat tanultam ez alatt az egy hónap alatt.

A 12 „ellenfelemmel” pedig úgy váltunk el, hogy mindegy hol és mikor, de a közeljövőben találkozunk még.

Mihalek Anna 10. A