LÁM (novella)

2012.12.06 22:55

 

Reggel, kelés fél hétkor, a régi mobil erőtlenül zizeg és zenél, konzervdobozszerű hang, rolling in the deep. Kávé, fogmosás, a ház cipőben való végigjárkálása az eltűnt bérletet keresve. Két perc a mozgólépcső, lemértem többször is, néha kicsit több, néha kevesebb, lefelé menet ezen szoktam gondolkozni, hogy miért. A metró dugig tömve. Sokakat sajnálok ránézésre, vajon engem is sajnálnak-e. Végre itt a nyár, hejhó, gyereknek lenni jó. Jó nekem, legyenek sokan gyerekek, mert már két hónapja csak az új, kinézett mobilra gyűjtök. A trolin ellenőrzöm, nálam vannak a lufik, sárga, kék, tegnap vettem egy százdarabos lilát.
A beton árasztja a meleget, szinte ég a talpam. A bohócruha kényelmetlen, egy szauna van odabent, gyakorlatilag, semmi légáteresztés. A gyerekek szülő nélkül nem számítanak, nincs náluk elég pénz, hogy megvegyék a lufikutyát. Mára már nem fárasztom magam azzal, hogy a szülő nélküli gyereknek is vicces legyek, mégiscsak megalázó a helyzet, ő hétéves, én meg huszonöt. Ma nincsenek olyan sokan, sajnos ezért kár is kijönni ide, basszus, mondom magamban. Nem szeretem a hisztizést, ahogy Nikike mondja, az amplitúdókat. Lehet, hogy szakmai ártalom, mindig előttem hisztiznek, hetven éves nagyikkal kiabálnak, de nekem kell az elefánt méghozzá kékből, különben sem vettünk kürtőskalácsot, pedig megígérted. A nagyi suttogva próbálja meggyőzni, hogy a lufi szar, két perc múlva kipukkad, azért suttogva, mert nem akar nekem szomorúságot okozni, csak észrevétlenül tovább illanni. Az igazi profi luficsavaró ember ilyenkor lelki terrort alkalmaz, hogy minél rosszabbul érezze magát a nagyi, ha nem vesz lufit, hanem perecet a másik oldalon. Egy lufi ezerötszáz, mondom, de mára már bele sem pirulok.
Lufis karrierem harmadik évének nyolcadik napján egyszer csak szokatlan melankólia, vagy jobban mondva filozofikus hangulat lesz úrrá rajtam. Kezdek undorodni a lufitól, ha az ember rosszul ér hozzá, surmákolja a bőrét, megráz, birizgál. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy számomra a lufi, és a lufit körbelebegő dolgok egy boldog élet kapuját nyitnák meg. Mondom, filozofikus hangulat. Pedig volt idő, amikor minden álmom ez volt. Öt éves voltam, álltam a móló sarkában és elámulva néztem a követhetetlen mozdulatok sorát, ahogy az öt centis semmiből egyszer csak előugrik egy bohóc, vagy kutya. Ekkor, ennél az emlékezetes pillanatnál már fél órája el voltam tűnve. Nem hallottam, hogy bemondanak a strandon a mikrofonba. Egyszer csak felkapott anyám, gyors egymásutánban lekevert két flamost, majd lebüdöscsövesezte a luficsavaró embert. A csuklómnál fogva ráncigált végig a strandon, én óbégattam, és mindketten úgy éreztük, hogy megalázó, hogy a másikkal együtt látnak. Igazából hallottam, hogy bemondtak.
Ez a történet azon a filozofikus napon jut az eszembe. És ekkor hirtelen hiányolni kezdem a törődést. Azért az mégis jól esik az embernek, ha bemondják. A szemközti padról nézem a helyet, ahol állva csavarni szoktam a lufit. Vajon hiányzom-e az összhatásból. Talán. És ekkor látom, hogy a sarkon befordul egy nagyi, és az ő kövér, csúnya unokája. Gyorsan bebújok a pad mögé, most meglesem, jó a perec is, ha nincs lufi? Ahogy egyre közelednek, a kövér gyerek egyszer csak megáll, és még olyan messziről is jól látszik, hogy hiányol valamit. Engem. A nagyi magyarázni kezd, mire ő a földre veti magát, és óbégatva hemperegni kezd. A lelkem mélyéig meg vagyok hatva. Előugrom a pad mögül, boldogan szaladok, csavarok, megköszönöm a pénzt, a gyerek kirántja a kezemből a lufit.
Lám, mégiscsak fontos vagyok, szükséges, nem egy büdös csöves. Hej hó, luficsavaró embernek lenni jó, holnap megveszem a mobilt.
 
Dohy Balázs (10. A)