Pipafű és csodapor

Pipafű és csodapor

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer szegény ember, kinek három fián, és roskatag házán kívül semmije sem volt a világon. Az asztalra is csak néha került friss kenyér. Egy napon megelégelte ezt a három legény, és elindultak világot látni. Elbúcsúztak apjuktól, virágot tettek megboldogult anyjuk sírjára, aztán mentek, vissza sem néztek a falu határából.

Hát amint mentek, mendegéltek, egyszeriben egy hatalmas erdőbe értek.  Három nap és három éjjel bolyongtak mindhiába: a rengeteg erdőből csak nem találtak ki. A negyedik nap reggelén végre rábukkantak egy ösvényre. Igen megörültek neki, nyomban el is indultak rajta, remélve, hogy az kivezeti őket a fák áthatolhatatlan sűrűjéből. Így is történt. Hamarosan egy hatalmas városban találták magukat. Ott aztán betértek egy fogadóba éjszakára, ahol megtudták, hogy a király világszép leánya eladósorba került, s annak adják, aki legyőzi a gonosz tavi sárkányt, mely a palota kertjében lévő tóba költözött. A legidősebb legény mit gondolt, mit nem, elhatározta, hogy másnap felmegy a királyhoz leánykérőbe.

Így is tett. Felment a királyhoz, köszöntötte illendőképen, majd előállt kívánságával. Az nagyon megörült a legénynek, mert már régóta nem próbálkozott senki a sárkány megölésével. Nyomban meg is parancsolta szolgáinak, adjanak a fiúnak kardot, hogy mindjárt másnap reggel meg is küzdhessen a fenevaddal.

A reggeli nap sugarai még épp csak színbe vonták a tájat, mikor a legény már a hatalmas tó partjához ért, melynek sima felszínén visszatükröződtek a kert fáinak sötétzöld lombjai. Igen csak megszomjazott, ezért letérdelt a partra, és kezeit a vízbe merítve inni akart. Hát amint ujjai felborzolták a tükörsima felszínt, egy hatalmas, háromfejű sárkány emelkedett ki a vízből. Mind a hat gonoszan csillogó sárga szemét a legidősebb fiúra meresztette, és vicsorogva ezt kérdezte:

– Ki merészelte megzavarni a tavi sárkány nyugalmát? – A fiú először igencsak megijedt a szörnyetegtől, de aztán minden bátorságát összeszedve így válaszolt:

– Én, a szegény ember legidősebb fia. Azért jöttem, hogy megöljelek.

A sárkány hangosan felnevetett, majd még a hegyeket is megremegtető üvöltés kíséretében támadásba lendült. Egy darabig dulakodtak, hol az egyik, hol a másik került felülre. Aztán egy óvatlan pillanatban a sárkány leharapta a legény bal kezét, mire a fiú levágta a fenevad egyik fejét. A szörnyeteg – feje elvesztése után – üvöltve menekült vissza a tó mélyére.  

A fiú homlokát törölgette meglévő kezével, és azon tanakodott, most mi tévő legyen, mikor elébe toppant egy öregasszony. Mézesmázos hangon így szólt a fiúhoz:

– Sárkányölő legényke, lám elvesztetted egy kezed. Gyere el a kunyhómba, visszateszem a helyére!

A legidősebb fiú örömmel fogadta az ajánlatot, és az öregasszonnyal együtt a fák közé rejtett kunyhóhoz ment. A házikóban félhomály volt, mert ablak híján csupán a búbos kemencében pislákoló tüzecske adott némi fényt. Az öregasszony leültette a szegény legényt egy székre, aztán sürgölődni-forgolódni kezdett. Nemsokára visszatért egy maréknyi fehér porral, amit az asztalra szórt, majd bíztatni kezdte a legényt, hogy szívja fel az orrába, mert ez csodaszer, ilyet csak az igazi sárkányölőknek ad, és ettől a legény csuda szép dolgokat fog látni, még a jövőbe is betekinthet, s mikor felébred, a keze a helyén lesz. Addig-addig beszélt a fiúnak, míg az beleegyezett, és felszívott egy keveset a csodaporból. Hát abban a pillanatban tündérszép leányokat pillantott meg maga előtt, akik csilingelő hangon énekeltek elbűvölő dalokat. Míg ő a szépséges leányokat nézte, addig az öregasszony visszaragasztotta a leharapott kezet a helyére. Egy pillanattal később a szegény legény szeme elől eltűntek a leányok, elhallgatott a dal, és csend telepedett a házikóra.

– Öreganyám, adjon nekem még ilyen csodaport – kérte nyájasan a legény, mert igen szerette volna viszontlátni a tündéri alakokat. Az öregasszony kis erszénybe beletett egy keveset a fehér anyagból, és meglóbálta a fiú arca előtt.

– Itt egy kevés, ha kérsz még, de eldobom, menj érte. – Azzal az erszényt a csodaporral bedobta a kamrába, a legény meg beszaladt a befőttes üvegek közé, és keresgélni kezdte. Akkor a boszorkány (mert az volt az öregasszony valójában) bevágta a kamraajtót, és kulcsra zárta.

– Ott maradsz, ott maradsz, egy szép nap majd bekaplak! – Így került a legidősebb fiú a boszorkányhoz.  

Három nap elteltével a második legény elhatározta, hogy ő is felmegy a királyhoz, hátha a bátyja nem járt sikerrel, aztán ő is megkéri a királylány kezét. Elbúcsúzott öccsétől, és felment a várba. A király őt is örömmel fogadta, neki is adott egy kardot, és másnap hajnalban a középső fiú már a tó partján álldogált. Nem sokkal később meg is küzdött a már csak kétfejű sárkánnyal, de a nagy birkózás közben a sárkány leharapta ellenfele orrát. Cserébe amaz levágta a két fej közül az egyiket, így a szörnyetegnek csupán egyetlen feje maradt. Vissza is tért a tó mélyére.  

Mikor a legény visszaindult volna a palotába, neki is elébe toppant a boszorkány, és azzal az ígérettel, hogy visszaragasztja az orrát, kunyhójába csalogatta a fiút. Ott aztán előszedte a fehér csodaport. De bizony a legény orr híján nem szívhatta fel a fehér anyagot. A boszorkány akkor elővarázsolt egy szépen megmunkált pipát, megtömködte dohánylevéllel meg különböző füvekkel, aztán a búbos kemencében pislákoló tűzzel meggyújtotta, és nyájasan átnyújtotta a középső fiúnak. Az nyomban szívogatni kezdte a csutorát, hümmögve meredt maga elé, s közben füstkarikákat pöfékelt. A boszorkány pedig nekiállt visszaragasztani a legény orrát.

A betegnek pipázás közben megeredt a nyelve, szélesen mosolyogva ecsetelte, hogy milyen boldog élete lesz a királykisasszonnyal, ha kimegy, és megöli a sárkányt, mert ugyebár annak már csak egy feje maradt, és aki már levágta az egyik fejét, annak meg sem kottyan még egy fej.

Mikor aztán elfogyott a pipából a fű, a legény újabb adagnyit követelt belőle.

– Megkapod, megkapod – nevetett a boszorkány, és kis erszénybe száraz füveket tett –, de csak, ha elkapod!

Azzal kitárta a kamra ajtaját, és behajította a füveket tartalmazó zsákocskát. A középső legény utána szaladt, a vén boszorkány meg rázárta az ajtót. Így került a második fiú is hozzá.  

A legkisebb fiú már nem győzte kivárni a fogadóban bátyjai visszaérkezését. Így egy napon (éppen három nappal a középső báty távozása után) felment ő is a várba leányt kérni. Ő is kapott egy kardot a királytól, ő is elment a tóhoz. Reggel aztán a parton álldogálva várta a sárkányt, de az csak nem jött. Megunta az ácsorgást, hát fogott egy lapos követ, és a víz felszínére dobva kacsázott vele. Hármat pattant a kő, negyedszerre elsüllyedt a tóban. Éppen a mélyben pihenő sárkány fejére esett. Felbőszült ezen a bestia, nyomban a felszínre úszott, és ráüvöltött a legkisebb fiúra:

– Hogy merészeled megzavarni nyugodt álmomat? – A legény cseppet sem ijedt meg.

– Én vagyok a szegény ember legkisebb fia, és azért jöttem, hogy megöljelek. A sárkány erre megmaradt egy fejével hatalmasat üvöltött, és a legényre vetette magát. De az sem várta csak ölbe tett kézzel: nyomban félreugrott, és magasba emelt kardjának egyetlen csapásával lenyisszantotta a gonosz dög utolsó fejét. A fenevad utolsó erejével a fiú felé lendítette karmos mancsát, megsebezvén annak lábát, aztán végleg kimúlt.  

A legkisebb legény állát vakargatva gondolkodott, hogy már most mitévő legyen. Legyőzte ugyan a sárkányt, de kedves testvéreinek se híre, se hamva. Hát amint így töri a fejét, elébe toppan a boszorkány. Mézes szavakkal a házába csalogatta a legkisebb fiút is.

A homályos kunyhóba belépve a legény azonnal rájött, hogy gonosz boszorkánnyal van dolga: villogó zöldszemű fekete macska ült a kemence tetején, a sarokban békák bújtak meg, és még egy seprű is volt a ház elé támasztva. De azért nem szólott egy szót sem. A boszorkány kínálta őt csodaporral, pipával, varázs lével, cukorkával, de a legény semmit nem fogadott el, csak ült csendben a széken. A boszorkány akkor így szólt:

– Ugyan, te legényke, hát semmit sem fogadsz el tőlem? Pedig ha csak egyszer megszívnád ezt a pipát, vagy ha csak egyetlen cukrot is megennél, meggyógyítanám én nyomban a lábacskádat!

De a fiúnak mondhatott bármit: füle botját sem mozdította. Hanem mikor meghallotta a kamrából bátyjai hangját, igen feldühödött, és kardjával a gonosz boszorkányt mindjárt négyfelé szabdalta.

Akkor aztán kiengedte testvéreit, és mindhárman visszamentek a palotába. A legkisebb fiú feleségül vette a király világszép leányát. Hatalmas lakodalmat rendeztek, hét országra szóló mulatságot.  

Hanem aztán akadtak gondok is. A legidősebb fiú folyton-folyvást a tündérszép leányairól beszélt, csodás hangjukról, hosszú hajukról. Néha-napján visszaszökött a középső fiúval a boszorkány házába, és hoztak onnét csodaport, meg pipába való füveket.

Amikor a legidősebb báty szert tett a fehér anyagra, behúzódott egy sötét zugba, hogy aztán órákig elő se jöjjön onnan. Maga elé meredve motyogott a tündérszép leányokhoz, hívta őket, könyörgött nekik, hogy énekeljenek még.

A középső fiú szájából mindig pipa lógott. Különféle füveket szívott, leggyakrabban azokat, amiket a boszorkány házából hozott el. Arcán bugyuta mosoly ült, szemei vérben forogtak. Pipafüsttől terhes levegő lengte körül, és éjszakánként gyakran lehetett hallani a palota folyosóin visszahangzó kísérteties vihogását.

A legkisebb fiú kérte bátyjait, hogy mondjanak le a boszorkány porairól és füveiről, de azok vagy kinevették, vagy leteremtették, esetleg szó nélkül elvonultak. A boszorkány még halála után is rabságban tartotta lelküket.

Elkeseredettségében a legkisebb fiú felgyújtatta a boszorkány kunyhóját, megsemmisítve a maradék csodaszereket, így remélve testvérei gyógyulását.  A két báty – miután elfogyott az anyagjuk – nem találták helyüket a világban. Idegesek voltak, és agresszívek. Nyugtalanul bolyongtak a várban, akár a kóbor szellemek, üres tekintettel. Végül a legidősebb báty kiugrott az egyik toronyból, míg a másiknak nyoma veszett.

A legkisebb fiú sokáig kétségek közt vergődve törte a fejét, hogy mi lett volna, ha másképp dönt, mit kellett volna másképp csinálnia, hogy megmentse a testvéreit. Ám akárhogy is írta át a történetet, kénytelen volt belátni, hogy aki egyszer elfogadja a boszorkány kínálatát, az többé nem szabadulhat annak vonzásából. Soha.  

(D. G.)