Poklok pokla

POKLOK  POKLA

Itt fekszem… Orvosok, pszichológusok, nővérek vesznek körül... Azt mondják, napok óta itt vagyok. Az anyukám most ment el az ikertestvéremmel együtt –sírva. Behallatszik a folyosóról a zokogása: Olyan rendes kislány volt, olyan jó tanuló, olyan segítőkész, olyan büszke voltam rá, az én Vandámra. Mindig számíthattam rá, megbízható volt, hogy történhetett ez velünk? - Rólam beszél. Én is sírva fakadok: Mit tettem?! Mi lett belőlem?
Tele vagyok nyugtatóval, infúzió csöpög a karomba lassan, folyamatosan. Nézem a sivár kórtermet és Kamillára gondolok. Vajon felébred a kómából? Egyre jobban sírok: gyógyulj meg és bocsáss meg nekem, Kamilla!
Lassan tűnnek elő az emlékfoszlányok, és görcsösen próbálom összerakni belőlük a történteket.
Verőfényes nap volt… mindhárman elindultunk az iskolába, én és a két testvérem. Kamillát, a hétéves kishúgomat elkísértem az iskolájához, és megnyugtattam: „négykor itt vagyok érted, ahogy a Mamának megígértem.” … Jaj, de fáj a fejem és a szívem, ahogy rám törnek az emlékek… Az ikertestvérem, Orsi, aki évfolyamtársam a gimnáziumban, aznap egész napos osztálykirándulásra ment, így az iskola előtt elbúcsúztam tőle, ő felszállt a buszra, és én úgy döntöttem, jobb lesz nekem a közeli parkban a haverjaimmal. Tudtam, hogy ott vannak, és velük lógni csak jobb lehet, mint a dolgozatok tömkelege, ami rám várt volna. Már egy éve ők a társaságom, a „rossz társaságom”.  Elhanyagoltam miattuk a tanulást, az edzést, a barátnőimet, a szüleimet, a testvéreimet… mint azon a bizonyos tragikus napon, amikor  - most már emlékszem, és a fejem még jobban fáj- nem értem oda időben Kamilláért. A kishúgomért! Most már én is zokogok, ahogy a kórterem előtt anyukám. Ketten sírunk miattam, értem és a kómában fekvő kislányért. Látom a könnyeimen át a felénk robogó mentőautót. Újra fülembe hasít a sziréna hangja. Sosem fogok magamnak megbocsájtani… talán akkor sem, ha most belép az én mosolygós kistestvérem; de nem lép be. Kómában fekszik egy másik osztályon, én meg a pszichiátrián. Mindketten csövekkel. Anyukám pedig vigasztalhatatlan… Be voltam „tépve”… még ittam is azon a napon (megint)! Inkább engem ütött volna el az az autó! Megérdemeltem volna! Már kristálytisztán felelevenedik bennem, ahogy az idővel és az ígéretemmel nem törődve fekszem a parkban, körülöttem azokkal az „újdonsült barátaimmal” és röhögünk és röhögünk és már összefüggően beszélni sem tudunk, de szabadok vagyunk! Miféle szabadság? Bocsáss meg, Kamilla! Ha meggyógyulsz, soha többé nem nyúlok szerekhez, ígérem! Mindenről lemondok, csak gyógyulj meg! Újra olyan leszek, mint régen, amilyennek a Mama elmondott a folyosón, amilyen voltam, amíg fokozatosan, egyre erősebb drogokkal el nem „kábítottam” magam. Orsi sem tudta, milyen szörnyűségeket tettem az utóbbi időben. Hazudtam, hamisítottam a szüleim aláírását, mert kecsegtetve lebegett a szemem előtt az általános programunk, aminek ha akartam volna, ellen tudtam volna állni, de nem akartam; a szívás. Itt fekszem… Kintről egy velőt rázó sikítás… Meghalt?! Rohanó cipők távolodó kopogása. Kamillához futnak? Mert ez Anyukám, jól ismerem a kopogását. Orsi biztos a nyomában. Ő nem kopog. Hadd menjek én is! Egy pillanatra elsötétül a világ… Nem akarok élni én sem – így nem akarok – . Legszívesebben visszapörgetném az idő kerekét, amikor még minden rendben volt. Amikor jó testvér voltam, hogy azon a napon ne késsek az iskola elől. De késtem, és Kamilla elindult, miután egy órát várt rám. Elindult egyedül haza – hétévesen. Észrevett, ahogy szinte magamon kívül át akarok evickélni hozzá a túloldalra a csúcsforgalomban… megörült nekem és futni kezdett felém. „Kamilla, vigyázz!” - sikoltottam kijózanodva… És mindketten a mentőautóban.
Itt fekszem… bűntudattal, megbánással, és tudom, hogy nincs bocsánat… Arcom a párnába temetem, már minden könnyemet elsírtam; és újra kopog a rohanó cipő. Hátamon érzem ölelését, érzem a jól ismert illatot, de nem merek megfordulni. Nem tudok a szemébe nézni. Már nem lehetek többé az ő kislánya. Gyöngéden maga felé fordít, átölel: „Kamilla felébredt, túl van az életveszélyen!”

És most már együtt zokogunk: „Bocsánatot kérek! Mama, bocsáss meg nekem! Orsi, bocsáss meg nekem!” 
Itt fekszem, és holnap, vagy holnapután, vagy azután meglátogathatom a kistestvéremet… Életben van!

(Sz. B.)