Az Örkény István Színház legújabb bemutatóján Sławomir Mrożek kortárs lengyel drámaíró egyik első, valószínűleg leghíresebb darabját, a Tangót állította színpadra. A rendező ismét Bagossy László.
Bár nem szándékom, hogy mindig az Örkény színházról, azon belül is Bagossy-rendezte darabokról írjak, most mégis ilyen darabot választottam, mert volt szerencsém nem csak a Tangó premierjét, hanem annak egy nyílt próbáját is meglátogatni. Az Örkény Színház most először, ennek a bemutatónak kapcsán engedett betekintést a nagyközönségnek is a próbafolyamatba, melyet eddig csak a pártoló tagság látogathatott. Nagyon „megrázó” élmény színészeket látni színpadon, civilben, nem tudják a szövegüket, és ott helyben vitatják meg, hogy egy-egy részlet pontosan hogy is legyen. Egy előadás létrejöttéig minden felmerülő kérdést el kell dönteni – talán ez az igazi nehézsége ennek a műfajnak, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, amikor valaki egy darabról gondolkozik: a szó szoros értelmében semmi sem véletlen! Egy rossz helyen elhelyezkedő tárgy már bajt okozhat. „hogyan csukódik majd be az ajtó, ha én itt állok”; „úgy gondoltam, hogy a szövegemmel átjövök ide a sarokba, hogy ne takarjam a Palit” ilyen és ehhez hasonló problémák megoldása, ahogy a rendező a bevezetőjében fogalmazott, „bütykölése” zajlik ilyenkor. Sokszor előfordult, hogy a rendezőt a színészek leszavazták, és nem az övét, hanem mondjuk Csuja Imre verzióját fogadtatták el. Ilyenkor már a fő munka a színészeké, a rendező csak figyel, hogy a koncepciója érvényes maradjon.
A Tangó történetének helyszíne egy családi ház, melyben egy sikeres, a saját értékrendjét, lázadását megvalósítani, véghezvinni képes generáció lakik. Az egyetemista Artúr, mint minden fiatal, lázadni szeretne. De mi ellen lázadhat, ha szülei kivívták neki a teljes szabadságot, és még lázadni is szabad?
A cselekmény érdekes, kifordított alapszituációból indul ki: a gyerek szeretne rendet, szabályokat az életbe, és a szülők azok, akik mindent tagadnak. Különösen furcsa lehet ezt fiataloknak látni. Eredeti dolog a lázadás, ha az csak a rendszer ellen lehetséges? Akkor teljesen a szabályoktól függ, a szabályok teszik lehetővé a rendbontás jelenségét. Milyen kétségbeejtő helyzet az, ha egy generáció végre át tudja vinni a fiatalság állandó harcát a megszokás világába. És mi történik az után? Mrozek darabja szerint semmi bíztató. Akármennyire vicces, mert tényleg vicces az előadás, valahogy nem akaródzik az embernek nevetni. Az egész hangulat, ami a darabból árad, szorongást kelt, megijeszt és sokkol.
Hogy ez az egész jó-e, az már egy nagyon nehéz kérdés. A megvalósítás szerintem kifogástalan, érdekes a díszlet, a karaktereiket hitelesen alakító színészek, a figyelemfelkeltő jelmezek. A darab azonban problémásabb: hullámzó, néha érdekes, néha meg későn veti fel az új konfliktust, témát, amivel fenntartja a figyelmet (végül megteszi!), olykor egy-egy monológ alkalmával „elemzi önmagát”, azt, ami eddig történt. Ez egy kicsit idegesítő. Kevés hangsúlyt fektet az emberi érzelmekre, inkább az elméletről gondolkodtat.
Az új bemutató ismét szeretnivaló lett, méltán megtalálja a helyét „A vihar”, „János király” és a repertoár többi tagja között, és biztos, hogy még hosszú ideig meg fogja tölteni az Örkény kicsiny, de büszke nézőterét az érdeklődőkkel. Különösen érdekes lehet azoknak a fiataloknak, akik épp egy saját értékrend kidolgozásán fáradoznak, és a felnőtteknek, akik a már régi, jól bevált elvek medrében próbálják tartani a világ menetét.
